Ajna Dea

Többször feltettem magamnak a kérdéseket:

• Hogyan kell könyvet írni?
• Hogyan kell jó könyvet írni?
• Egyáltalán honnan ez a késztetés, hogy könyvet írjak?

Van-e értelme a könyvírásnak az internet világában?
Hisz' teljesen eltűnt az írógép kattogása, ismeretlen a kézírás kaligrafikus gyönyörűsége, nem létezik a penna és tinta zavartalan együttműködése, nem találsz mestert, aki a méretre és egyedi kívánságra faragna neked mívesen megmunkált íróasztalt.
A gyertyafény pedig avétos.

Kell-e egyáltalán az új könyv ezen a mérhetetlen méretűvé dagadt kínálati piacon?
Egy olyan piacon, Gombóc Artúr örömére kifolyik a puha és kemény fedeles, kicsi, nagy, vastag, hangos, töltött, és töltetlen, szögletes, gazdagon illusztrált, és idegen nyelvű könyv a könyvesboltok polcairól?
Kell-e az új könyv ismeretanyaga  egy olyan piacon , ahol a lelkes vevő kiveszőben/elfogyóban/ismeretlen?
Pedig Ő még lázba tudna jönni a vadonatúj könyv illatától, szinte beleremeg az összetéveszthetetlen illatba, ám mégis egyre kevesebb lézeng belőlük a roskadásig teli polcok között?

Ébren alszunk, és egyre érdektelenebbé váltunk a Való Világon nevelkedett, formálódott, mesterségesen idomított, XXI. századi Való Világban.

(Nem tagadom, tiszte szívemből utálom ezt a degradáló, élő zombigyártó műsornak nevezett förmedvényt!)

A mai tinédzserek olvasási szokásai - a mi korosztályunkéval egybevetve - átalakult, és megállapíthatjuk, hogy szinte a monitorra korlátozódik.

A könyvnyomatatás drága, ezért egyre inkább háttérbe szorul és átveszi helyét az e-book. Ráadásul a technika fejlődése megtámogatja az e-book-ok olvasását, az apró "kütyük" már nem nyomnak agyon bennünket este az ágyban.
A hangos könyvek pedig "konyhakészen" szálllítják az infót, kihagyva teljesen az olvasási élményt a folyamatból. A blogírás megszületésével és terjedésével pedig írónak képzeli magát boldog, boldogtalan.

Ezek után valóban foglalkoztat a kérdés:

• Érdemes-e könyvet írni?
• Ebben az ingergazdag környezetben lehetséges-e jó könyvet írni?
• Életképes és jogos-e az a késztetés, hogy könyvet írjak?

Megadom a választ saját magamnak, és "sorstársaimnak" is, akik hozzám hasonló módon az íróasztal fiókjaiban érlelik, babusgatják és rejtegetik rejtett félkséz és teljesen kész írásműveiket, és elő akarnak rukkolni a nagy MŰ-vel saját, illetve szerzői álnéven, hogy könyvet írni gyerekjáték a könyvértékesítéshez képest.

Ezt úgy jelentem ki, hogy saját élményem van a saját szellemi termék kiadásáról.
2004-ben jelentettük meg a Filluszok útján ezoterikus problémafeltáró társasjátékot. Jártuk az utat, kerestük a kapcsolatot, építettük a csatornát a pincénkben felhalmozott társasjáték és a potenciális érdeklődő között.
(részletek: http://www.boldogsagleckek.hu/ezojatek/ )

Mi a megoldás? Hogyan lehet eljuttatni A-ból-B-be, azaz a te kútfejedből kipattant könyvet, az infót a befogadó olvasódhoz?
Nos, ez egy külön szakma, ez egy művészet, de megoldható. 

Te nem foglalkozhatsz (mégis fogsz:-) az értékesítés piszlicsáré csapdáival, ha író vagy, vagy azzá szeretnél válni.
Az értékesítés megtanulható, bal agyféltekés, racionalitást, szervezettséget igénylő, egymásra épülő folyamatok eredője. Az írás maga az öröm, a kreativitás, az alkotás gyönyöre, az időtlenség, az elvarázsoltság.

Aki művész(palánta/kezdemény), aki író, az minden körülmények között író. Ha esik, ha fúj, ha háború tombol, ha árvíz dúl, ha szegény, ha beteg, akkor is ír. Ír, író, és az írásművei "megtalálják" az utat, az "univerzális energetikai csatornát" az olvasóhoz bármilyen körülmények között. Ámen.

Ui: Mi érdekel leginkább a leírtakkal kapcsolatban? Írj hozzászólást, kérdezz, és megosztom veled a tapasztalataimat. 

Amikor a riportersuli írott sajtós szakára jártam, így hívták az egyik iskolaújságot, amit összeraktunk, hogy Írói (v)álság. 

Azt hiszem, hogy most én valóban írói válságban vagyok. Hogy miért? 

Mert, - tökéletességre törekvő ember lévén - állandó elégedetlenséget érzek. Elégedetlen vagyok azzal, amit írok, ahogy írom. Pedig a Művész útja  című könyv szerzője is azt tanácsolja a művészpalántáknak (íróknak, költőknek, forgatókönyv-íróknak? stb.), hogy gyarapítsák a megírt sorok, oldalak, gondolatok számát. 

A mű milyenségének, minőségének a megítélése az olvasó dolga.

Ezzel a gondolattal megerősítve a lelkemet, kihasználva a 2012-es új év tiszta rezgéseit, és változást, megújhodást elősegítő energiáit újra munkához látok.

Jaj! Ez az.  "Munkához látok." Hisz' nekem az írás nem munka, hanem üdítő elfoglaltság. Néha flow-ba kerülök általa. 

Ezen azt értem, hogy a fejemben élénken pörög a mozi, és én tértől, időtől, fáradtságtól, éhségtől függetlenül, belső harmóniában önmagammal és a környezetemmel írok, és írok. Hallom a szereplőket, hús-vér emberként velem vannak, tisztán érzékelem őket, még talán azt is elmondhatom, hogy a belső monológjaikat hallom, és ezt írom ki belőlük, magamból (elmosódnak a határok), teszem nyilvánossá.

Ehhez kapcsolódik egy napi rituálém, egy gyakorlatom, -amit azért néha elbliccelek - ami oldja a kreatív írói blokkot. A gyakorlat neve a reggeli jegyzetelés.

Imádok kézzel írni. Vettem magamnak a papírboltban vékonyan fogó színes filctollakat, (gyönyörű így a kézírásom)
:-))) nagy alakú füzeteket, és amikor időm engedi három oldalt telefirkálok azokkal a néha kis-stílű, néha negatív, esetleg titkos gondolatokkal, amelyek éppen akkor a fejemben laknak. 

Két szabályt kell betartanom ezzel a feladattal kapcsolatban. Ezeket a sorokat nem mutathatom meg senkinek, nem olvashatom vissza, csupán az a dolgom vele, hogy "kidobáljam papírra a fejemből".  E gyakorlat során éltem meg először a flow-t. Róttam a sorokat, és egyszer csak a semmiből jött a katt, vagy a snitt (teljesen mindegy, hogy írom, mert az a jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető érzés a lényeg) és a semmitmondó gondolatokat felváltották a szép, irodalmi, kritikus énemnek is tetsző sorok. 

Most ezen elmélkedve, és megerősödve újult erővel folytatom kedves időtöltésemet (nem a munkát), és írni fogok. Viszlát. Később találkozunk. Majd jelentkezem. Vár a flow, várnak a NőVérfürdő szereplői. :-)))

Hirtelen nehezen tudom eldönteni, hogy az Újhold tehet róla, pedig az kedvez az újrakezdésnek, vagy a karácsonyi illatok, a töltött káposzta, netán a halászlé a hibás,hogy írói válságban vagyok. 

A barátnőm szerint - aki szintén aktív tollforgató - az anyaggyűjtés fázisában vagyok.

Valóban anyagot gyűjtenék a NőVérfürdőhöz?

Bevallom, nem kell gyűjtenem az anyagot, mert a magyar nővértársadalomban mindig történik valami szomorú, mondjuk meghal egy velem napra azonos korú nő. Vagy valami felháborító. Ígérik a pulykapénzt, ami egy galambra is kevés lenne. Vagy valami botrányos, gondolok itt a mondvacsinált morfin-ügyre. Mert ugye azt senki sem hiszi el, hogy nem az Élénk Fantázia apuka és a Hatalom Mániás anyuka édes gyermeke ez az Összeesküvés Elméletre emlékeztető történet.

Mégis azt mondom, hogy mi, eü. dolgozók vagyunk a Birkák. Bégetünk egy kicsit a karámba menet, de mégis megyünk, pedig már a terelőkutya is rég eltűnt a színről. 

Vajon miért vagyunk birkák? Miért bégetünk? Attól talán megváltozik, megjavul bármi? 

Én biztos vagyok benne, hogy először nekünk kell másképpen gondolkodni/dönteni és cselekedni.

Nem mutogathatunk tovább kifelé, hogy ők tehetnek róla,ők nem adnak eleget enni,

ők nem néznek bennünket semmibe, ők zsákmányolnak ki, miattuk éhezünk, fázunk, ők a hibásak.

NEM ÉS NEM.

Személy szerint a saját sorsomért csak én vagyok a felelős.

(Ebből következik, hogy te pedig a tiedért. Ez a törvény, ha tetszik, ha nem. Azért tartasz ott, ahol tartasz, mert ott akarsz lenni. Most utálhatsz, azt is megengedem. Olvass sikerkönyveket, vagy spirituális műveket, ha nem hiszel nekem. Minden nagy Tanító megmondta, hogy sorsunk kovácsai vagyunk.)

Én jobbítani akarok. Méghozzá gyökeresen. A társadalom együtt érző támogatására számítok, ezért eldöntöttem (nem tudom honnan és mikor jött az ötlet), hogy megírom a nővérek sorsát ábrázoló színdarabot. Ezt tudom hozzátenni a nagy közöshöz. Ez az én szolgálatom, a felajánlásom, hogy jobb legyen nekünk.

Már létezik a társulat is, aki színre vinné. :-)))

Tehát nem írói válságban vagyok, hanem anyagot gyűjtök, amihez te is hozzá tudod tenni a pici felajánlásodat. Hogy milyen formában?

Itt el tudod olvasni a részleteket: 

http://novervagyok.blog.hu/2011/11/19/title_1648716

http://novervagyok.blog.hu/2011/11/14/mi_fan_terem_a_nover

Írd le a sorsodat, a te sztoridat, hogy be tudjam építeni a nagy kerek egészbe. Hadd tudja meg az összes ma még(!) egészséges, már beteg, laikus és szakmabeli, hogy mi az a NŐVÉR!  

írj nekem: ajnadea@hotmail.com

Zaklatott kórházi munkatempó, telihold, vérző betegek tömege, petíció átadás, szakszervezet bejegyzése, felvonulás, egészségügyi séta, morfin-ügy, kihallgatások. 

Nem egy év, hanem egy hét történéseiről beszélek. És, ez csak a kezdet. 

Ismerjük jól a hógolyó-effektust. Elindul a hegyről a kisgyerek pici markában kényelmesen elférő hideg hólabda, gurul, gurul, nő, hízik, terebélyesedik, és egy bizonyos kritikus tömeget elérve expedíciókat kutyástól, szánostól, majd falvakat temet maga alá.

Vajon hány fő az a kritikus tömeg, amely el tudja temetni a nem működőt?

Vajon hány érdeklődő ember füle kell ahhoz, hogy meghallják, hogy késő lesz akkor kapkodni, amikor ő kerül abba a bizonyos ágyba? 

Vajon hány hozzáértő ember kell pozícióba, aki el tudja hitetni a hitetlenekkel, hogy lehet változtatni. Vajon hány áldozat kell még ahhoz, hogy észrevegyük, hogy VÉGE, NEM MŰKÖDIK,TARTHATATLAN?

Vajon hány rokkant eü. dolgozó kell még ahhoz, hogy emberszámba vegyenek?

Vajon hányan vagyunk összesen?

Muszáj itt idéznem egy FB-os levelet, hogy erőt adjak:

"Nekem, mint "nem nővér"-nek volna egy kérdésem, mégpedig a következővel kapcsolatban. Olvasom, hogy "Én nem kérek egyenrangúságot az orvosokkal."
Nos, miért is nem Ajna? Nekem, mint civilnek erről gyökeresen eltérő véleményem van, nem véletlenül. Nem túl régen eléggé beteg voltam. 1 hónap intenzív, 2 hónap sebészet majd ezt követően 8 hónapig, naponta kétszer gó kórház kezelésre. Szóval SZERINTEM a nővérek munkája LEGALÁBB annyira fontos, mint az orvosoké. Ahogyan az orvos sem érne semmit nővér nélkül, úgy a nővérnek is "szüksége" van az orvosra ergo egyforma megbecsülés ha úgytetszik egyenrangúság jár mindkét félnek. Sőt! Én betegként szeretm az orvosokat, de mélységesen risztelem az ápolókat! Az, hogy meggyógyultam ugyan olyan mértékben köszönhető az orvosoknak mint a nővéreknek. És megint SŐT! A nővérek voltak velem éjjel, a nővérek mosdattak, borotváltak meg, és minden zokszó nélkül hoztá-vitték az ágytálat. Ha kellett akkor akár öt percenként. A nővérek tartották bennem a lelket, viccelődtek velem (az infúziómra rá volt írva, hogy Terminátor  mert vagy 7-8 cső lógott belőlem) és még sorolhatnám. Az, hogy nincsenek megfizetve és megbecsülve nem is kifejezés. Azt a munkát amit Ők csinálnak azt bizony nem sokan csinálnák. Ennyiért meg pláne!
Egy szó mint száz, igen is jár a nővéreknek a megbecsülés, a tisztelet, a szeretet és nem utolsó sorban az anyagi megbecsülés!
Őszinte tisztelettel: J. F.
U.i.: Még annyit szeretnék elmondani, hogy a mai napig bemegyek a kórházba ha időm engedi és kicsit "összeborulok" a nővérkékkel és bizony néhány könnycsepp is le-le gördül az arcunkon ilyenkor. És én ezt nem szégyellem!"

Vajon hány hasonló véleményű ember él, aki szimpatizál velünk?

Life itself writes the best stories.

Látja és olvassa újra és újra a nővérszoba falinaptárán,miközben próbál ébren maradni. Éjszaka fél három. Mélypont. Már a harmadik. Fáradt. Nagyon fáradt. 

Valóban az élet írja a legjobb történeteket. 

Nem szükséges kitalálnia sztorikat A NőVérfürdőhöz. Történik körülötte az élet, csupán hátralép néhányat, befogja a száját, tágra nyitja a szemét, és rácsodálkozik dolgokra. 

Dolgokra, amelyek történnek, és feltétlenül nem tetszenek. 

A morfin-ügy kirobbanásának napján egyik betege éppen a Morphium című könyvet szánta legkedvesebb, halaszthatatlan olvasmányának, mert - érdekes módon - éppen azt csomagolta be otthon, a kórházba készülődés idején a nagy bőröndjébe. Már meg sem lepődik a morbid egybeesésen. 

És, azon sem lepődik meg, hogy eltűnt a fény, az élni akarás szikrája kolléganője szeméből, lelkéből pedig az ősbizalom örökre, miután haza engedték tíz-tizenkét órás kihallgatás után a Teve utcából. 

Gyilkos lenne? Az aki, felesküdött, arra hogy "mindent elhárít, ami ártana nekik, és senkinek sem ad halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem ad"?             

Majd eldöntik.

A színmű vázát a nővérek pörgő, sokszor bántó párbeszéde adja majd, mint például ebben a részben: 

"Juli: - Hát erről beszéltem. Neked van terv a fejedben?

Judit: - Hú, de nagyra vagy az okosságoddal. Eddig csak bőgni láttunk a fizetésnapokon. Most meg odavagy a pozitivitásoddal. Attól, hogy elolvastál egy-két könyvet, amit Julitól, ettől a kívülállótól, egyenesen felbujtótól kaptál, még nem tudsz több kenyeret venni. Ugyanúgy felkopik az állad, mint nekem. Én megtanultam a leckét. A spórolás az egyetlen megoldás az életemre. Egyedül élek. És, higgyétek el jobb így nekem, férj, és a gyerekeim nélkül. Múltkor is vettem egy kis tálcányi csirke szárnyat. A hegyéből főztem húslevest, a duplacsontos részéből isteni pörköltet, a combocskákat pedig megsütöttem fokhagymásan. Egy hétig ezt ettem.

Kriszti: - Gratulálok (gúnyosan). Veled nem is érdemes beszélni a változásról, a kitörési lehetőségekről, a tanulásról, sztrájkról meg pláne nem. Neked jó ez a langyos, sőt a hideg posvány is."

A fent idézett rész szinte szó szerint hangzott el a való életben. 

A három szereplő egyike Juli, a negyvenes évei elején járó ambiciózus diplomás ápoló, aki új dolgozóként csöppen bele az aktív sebészeti osztály munkájába.
Juditot két év választja el a nyugdíjazásától.
Kriszti, aki éppen most mászott ki mély önutálatából és az önsajnálatából. Hallgat Julira, próbálja másolni pozitivitását. 

Célom, hogy a párbeszédeken keresztül be tudjam mutatni a karaktereket, a belső félelmeket, az érzelmeket, a nővérek gondolkodásmódját. 

Éppen ezért indítottam egy másik blogot, (www.novervagyok.blog.hu),  ahol aktív eszme-cserét szeretnék elindítani a nővéri létről, mert itt valóban igaz a mondás, a Lét a tét!